Mindig szála mentén
2010. január 25. hétfő, 00:00
Bodó Csaba 1951. március 8-án született tõsgyökeres berecki székely családban.
A fafaragás rejtelmeit autodidakta módon sajátította el
Az utóbbi két-három évben neve szárnyra kapott, hiszen több egyéni kiállítása is volt itthon és Magyarországon, viszont az azt megelõzõ évtizedekben nem láthatta közönség a faragványait. Miért?
– Elõször is le kell szögeznem, hogy nem tartom magam mûvésznek, hanem fafaragónak, csak egy tehetséges fafaragónak. Egyéni kiállításom nem volt ugyan, de a lakásomat mindig szerettem díszíteni a munkáimmal, s így nagyon sokan láthatták azokat. Ausztráliától Amerikáig, s Európa szinte minden országában van már a munkáimból, hiszen barátaimnak, ismerõseimnek ajándékoztam, s el is adtam néhányat, így kerültek el messzi földre. Hogy miért nem voltak eddig kiállításaim? El kell mondanom, hogy a múlt rendszerben a Megéneklünk Románia Fesztiválok keretében voltak közös kiállításaim más népmûvészekkel, Kósa Bálinttal, Kézdivásárhelyrõl Jakabos Istvánnal, aki szintén faragott. De ott olyan kritikákat is kaptunk, hogy, aki nem profi, aki nem mûvész, abból nem lehet soha elismert alkotó, csak naiv mûvész. S azóta vonakodtam is az egyéni kiállításoktól.
„Bodó Csaba személyében egy letûnõben lévõ életforma, a paraszti, falusi életforma krónikását tisztelhetjük. Mûvészete egy olyan típusú mûvészet, amelyet értünk. Értik a vájt fülûek is, és érti az egyszerû ember is.” Vargha Mihály szobrászmûvész, múzeumigazgató szavai a sepsiszentgyörgyi kiállításmegnyitón hangzottak el. Jelent-e önnek valami többletet ez a méltatás?
– Nagyon szép, felemelõ napom volt az a kiállításmegnyitó a Míves Házban, s nagyon örültem Vargha Mihály méltató szavainak. Az eddigi munkásságom egyféle elismeréseként éltem meg. Be kell vallanom, jólesett. Én szeretem, amit csinálok. Magamnak csinálom. Ha valakinek megtetszik egy-egy faragott munkám, el is adom, de nem vágytam soha dicsõségre.
Hogyan emlékszik a múltra? Beszélne indíttatásáról? Mikor vett vésõt a kezébe?
– Rövidnadrágos koromban kezdtem faragni, bicskával sakkfigurákat s egyebeket faragtam. Lassan-lassan középiskolás koromban észre vettem, hogy van valami tehetségem a faragáshoz. S akkor megpróbáltam én is, mint minden székely faragó, kopjafával. Aztán megpróbáltam a dombormûvet is. Sajnos, azokból az elsõ faragványaimból már nincsen meg egy sem. Azok úgy készültek, hogy ékvésõvel végigmentem a fára rajzolt vonalakon, aztán egy kicsit próbáltam mélyíteni a vonalakat, s az alakot jobban kihozni. Emlékszem, gyermekkoromban – saját magam is meglepõdtem akkor ezen – öcsémet s néhány közeli barátunkat próbáltam lerajzolni úgy tíz perc alatt, s a vonásokat elég jól elkaptam. A másik, amire gyermekkoromból különösen emlékszem: ötödikes lévén, falun a rajzot nem szakemberek tanították az iskolában. Az egyik rajzórán azt mondták, rajzoljuk le, ami elõttünk van. Ki volt téve az asztalra egy virágváza, s azt kellett volna lerajzolni. Persze én lerajzoltam az elõttem ülõ osztálytársamat, úgy, hogy hasonlított is. A tanári karban az a rajz végigment, s beszéltek róla, ami akkor nekem nagyon jólesett. Nem tudom, kitõl örökölhettem a faragó tehetségem, mert a családunkban, tudomásom szerint, senki sem foglalkozott ilyesmivel. Édesanyám postán dolgozott, tisztviselõ volt. Távirdászként kezdte régen a morzéval, és aztán postafõnökként ment nyugdíjba. Édesapám mészáros ember volt, s aztán a fogyasztási szövetkezetben kereskedelemben dolgozott, majd szövetkezeti elnök lett, s úgy ment nyugdíjba. Édesapámnak jó keze volt, otthon mindent megcsinált, szerszámnyéltõl a létráig mindent, s elég ügyesen. Székely ezermester volt. Egy falusi háznál mindig akadt valami tennivaló. Rajzolni nem rajzolt, nem faragott.
Mióta farag komolyabban és milyen tárgyakat?
– ‘77-ben kezdtem faragni komolyabban. Szabadidõmben, pluszmunkaként, második mûszakként faragtam mindig. Hobbiként indult, s aztán szenvedélyemmé vált. Most már minden szabadidõmet erre áldozom. A faragást csak egy másik biztos munkahely mellett csináltam mindig. Hogy õszinte legyek, csak ebbõl nehéz lenne megélni. A dombormûveken kívül megrendelésre faragok kopjafát, székelykaput is. Néhány éve a hódmezõvásárhelyi Önkormányzat felkérésére például díszszékelykaput faragtam a központi parkjukba. Én szívesen elvállalok most is egy székelykaput, egy kopjafát is, mert a pénz is kell.
Ki avatta be a fafaragás alapvetõ fogásaiba? Voltak a faragászatban mesterei, példaképei?
– Hogy õszinte legyek, autodidakta módon, magamtól tanultam meg a faragás csínját-bínját. De azért albumokat, könyveket sokat olvasgattam, nézegettem. Nagyon sokat tanultam Szervátiusz Jenõtõl, a szobrásztól, vagy Nagy Imrétõl, a festõtõl. Hogy kell az arc egyes részleteit megformálni, azt tõlük lestem el.
A hagyományos székely életforma fába rótt világa
– Dombormûvei a letûnt, vagy letûnõben lévõ hagyományos székely falusi világot ábrázolják. Mint mondja, többnyire valóságos személyeket örökít megezeken az alkotásain. Mesélne róluk?
– Van az alakjaim közt fiktív is, de a legtöbb közülük berecki ember, szomszédok, rokonok, ismerõsök, akik már nem élnek. Sokukról régebb rajzot, fotót készítettem, a fotó alapján is rajzot, s azt megnagyítottam. Nem volt, aki modellt álljon. A rajzon is addig modifikáltam, amíg nekem az tetszett. Aztán rárajzoltam a deszkára. Így véstem fába aztán õket. Az egyik például a szomszéd. Sajnos, már néhány éve meghalt. Egyedül lakott szegény, a faluban nem voltak hozzátartozói, s mindig a kerítésre kikönyökölt, s úgy nézelõdött. A Szomszéd címû dombormûvemet róla mintáztam. A Nagyanya címû dombormûvemet akirõl mintáztam, az nekem nagymamám volt. Õ kérte tõlünk, gyermekektõl, szólítsuk õt úgy, hogy nagyanya. Ez érdekes történet: õ nem volt férjnél, csak a testvére, aki szült négy gyermeket, s a negyedik szüléskor meghalt. A férj, nagymamám sógora odavolt az elsõ világháborúba éppen. A négy árván maradt gyermeket nagymamám magához vette s nevelte. Amikor a sógor haza jött a háborúból, látta, hogy a gyermekek anyának szólítják, elvette feleségül. Ebbõl a házasságból még lett négy gyermek, egyik közülük édesapám. Én nagyon tudom tisztelni ezért, a mai világban ez ritka. Nem is tudom, ilyen ma lenne-e, hogy valaki négy gyermeket elvállaljon, s még négyet szüljön. Ez nagyon tisztelni való! Nagyanyámról középiskolás koromban készítettem egy egyszerû rajzot, s aztán fényképrõl is kipótoltam. Aki fon, az is egy öreg néni, a faluban élt, egy szomszéd néni volt ott, ahol a szüleimmel laktam. Róla is középiskolás koromban készítettem ceruzarajzot, s aztán azt még átdolgoztam. Ezek a rajzok titokban készültek, úgy, hogy észre se vegyék. Aki feni a kaszát, azt édesapámról mintáztam. Aki élezi, az kicsit kitalált: megkértem édesapámat, hogy üljön le, lássam, az alakot hogy lehet kiformálni, s az arcot, azt csak úgy kitaláltam. Minden dombormûvemrõl tudnék mesélni. Jó székely, markáns arcokat szoktam faragni. A székely embernek a fizikai munkától markáns, csontos az arca.
Alkotásainak a nyersanyaga a fa, amibõl ma már egyre kevesebb van. Hogy szerzi be? Melyik a jó faragni való fa? Hogy lesz egy fadarabból mûalkotás?
A juharfa a kedvencem, abból szoktam dolgozni. Még faragás közben is sokat lehet rajta javítani, s rontani is. A juharfa szép, tiszta, egyenletes, az erezete nem látszik annyira, szép színe van, s akkor ki lehet hozni jobban az alakot belõle. A dombormûvekhez az jó. Faragtam cserefába is kopjafát, székelykaput, mert az tartós kell, hogy legyen. Fûrésztelepekrõl szerzem be a fát. Még van régi anyagom is. Míg a berecki IFET mûködött, kimentem oda a fûrésztelepre, megláttam a fát, megtetszett, s kértem tegyék félre, majd megvásároltam nagyobb mennyiséget. Mindeniket megnéztem elõször, mit lehetne bele faragni, mit lehetne abba belevinni. Persze miután megszáradt – mert nyersen nem lehet, a juharfa elég kényes – deszkára hasítom, s rárajzolom a témát, s akkor a rajz után elindulok a vésõkkel. Mindenféle profilú vésõket használok: ékvésõt, horker-vésõt, lapos vésõt. A horker félkör alakú, de van u alakú betû, vagy nyitottabb, többféle. Az ékvésõ vékonyabb. A vékonnyal a megrajzolt vonalakat vágom ki, s utána aztán szélesítem a nyomot. A végén, amikor kész van a darab, lenolajjal szoktam lekenni, az kell a fának, attól lesz olyan patinás.
Milyen a munkastílusa?
– Az én munkastílusom olyan, hogy két-három darabot párhuzamosan faragok. Amikor érzem, hogy egyik nem megy, akkor félre teszem, s elõveszem a másikat, vagy a harmadikat.
Mikor nem megy?
– Amikor fáradt vagyok, vagy nincs ihletem. Van olyan is, hogy nagyon gyorsan megkapom azt, amit keresek, sõt egy faragó egy eltalált szögben egy egyszerû vésõnyomnak is örvend, amikor az jól sikerült.
Famûvesek mondják, a fának lelke van, engedelmes is és makrancos is tud lenni. Elõfordul, hogy a fa nem engedi magát úgy faragni, ahogy azt Ön szeretné?
– Van olyan is, de nagyon ritkán. Már egy tapasztalt faragó észreveszi, amikor hozzáér a fához, hogy azt hogy kell vésni. Mindig szála mentére kell, szemben nem lehet, mert kipattan.
Beszélgetésünk végén azt kívánom Bodó Csaba faragómûvésznek, hogy sok jó ihlete legyen, haladjon mindig szála mentén, s vésõje nyomán még számos faragott faalkotással gazdagodjék székely népmûvészetünk!
Idõjárás
