Menteni a menthetõt

2010. január 18. hétfő, 00:00

Már sokan és sok helyen leírták, elmondták, hogy az egyre gyorsabb ütemben globalizálódó világ hatása alá kerülve eltûnõben székely múltunk népi értékei. Még településeinken hellyel-közzel fellelhetõ ugyan egy-egy fafaragó, bútorfestõ, kádár, gyékényfonó, tojásíró; még ünnepi alkalmakkor néhányan magukra öltik a hagyományos székelyruhát, megsütik még a kürtõskalácsot és a házikenyeret.

Egy-egy háznál névnapoláskor, keresztelõ alkalmával egyre ritkábban, de még felcsendülnek a népdalok, azonban sokáig kell keresgélni, míg olyan asszony akad a faluban, aki otthon fõzi a szappant szõnyegmosáshoz, aki odaül az osztováta mellé rongyszõnyeget, vásznat szõni, aki népi varrottasaink motívumkincsét felhasználva díszpárnát, terítõt varr lakása díszítésére. Kérdezhetnénk: Hol játszanak ma már a gyermekek iskolaudvaron, szünetben, vagy otthon, az utcavégen népi gyermekjátékokat? Hol énekelnek munka közben ma már az emberek? Hol táncolnak csárdást cigányzenés hegedûszóra?

A még fellelhetõ múltbeli értékeink összegyûjtését, írásban való megõrzését tûzte ki célul rovatunk, hogy ne pusztulhasson, tûnhessen el nyomtalanul felmenõink régi székely népi világa, amit  hosszú évszázadokon át megalkottak, s oly büszkék voltak rá.

Vargyasi ecsetnyomok
Vargyason nem csupán a neves Sütõ család foglalkozik hagyományos székely bútor festésével, hanem a Felszegben, az unitárius templom utcájában lakó Soós Emma is.  „Nyersben” a bútor az udvarban élõ nagyobbik fia (a kisebbik nincs itthon, elment Svédországba kenyeret keresni) asztalosmûhelyébõl kerül az õ pincekonyhájába, a festõecset alá.
Emma néni 1941-ben született Vargyason, hét gyermekes gazdacsaládban, ott is alapított családot. „A bútorfestésre a nyomorúság vitt rá” – mondja, amikor rákérdezek, hogyan kezdett hozzá. Fiatal házasokként 1972-ben kezdték el építeni férjével az új családi hajlékot, szükség volt a pénzre, ezért némi pluszkereset reményében hozzákezdett festeni, felfedezve magában a tehetséget. Préselt falemezre festett tájképekkel, csendéletekkel, virágokkal indított, amiket névnapokra és hasonló alkalmakra vásároltak a falubeliek. Fiatal korában festõmûvész szeretett volna lenni, azt mondja. Ezért járta a természetet és lefestette, amit látott.
Kisgyermekes családanyaként beiratkozott 19 falustársával egyetemben az öreg Sütõ Béla néhai bútorfestõ tanfolyamára, ahol beleszeretett a bútorfestésbe, s azontúl tudta, nem festõmûvész, hanem bútorfestõ lesz.
Az 1970-es évek elején a 84 esztendõs idõs mester két éves tanfolyamot szervezett a vargyasi iskolában, ahol hetente két alkalommal tanítványainak átadta a természetes anyagokból való festékek készítésének és a bútorfestéstitkát, valamint az évtizedeken át összegyûlt mintáit. A tanfolyam húsz résztvevõje közül egyedül Emma néni folytatta ezt a szép régi mesterséget, és ûzi ma is, amikor kérik a megrendelõk. Mint mondja, esténként olyankor nem televíziózik, hanem fest, s az meg is nyugtatja, mert csak az ecsetvonásokra összpontosítja a gondolatait.
Kedves emlékként õrzi a heverõ alatt egy hatalmas ládában a tanfolyamon készített, megsárgult jegyzeteit, valamint a Sütõ-mintakincs másolatait. Például csak tulipánmintából 43 félét kotor elõ kincsesbányájából.
Hadd soroljuk fel a sok tulipán egy részét az érdekesség kedvéért: csücsörkés, hegyes, butikós, füles, villás, csavart, belsõ nyelves, szakállas, pontozott szakállas, bajuszos pettyes, ökörnyelvû, lándzsás, kakasfarok, lándzsás facsart, kanyarvéges, ajakas, dõltött ajkú, emeletes, ajakos bélelt, dûlt csücskés, rongyos, fias.

Kályhapléh, jobbágykék, székelykék
„Ahogy jobban kezdtem megtanulni a festést – meséli Emma néni –, kezdtem a kályhákhoz fali pléheket festeni, mert akkor nem volt divat még a fajánc. Elõször a rokonoknak, ismerõsöknek festettem, s aztán híre ment. Virágcsokrokat, magyaros mintát, pipacsot, búzavirágot, mezei virágokat, csokrokat festettem a pléhre. Úgy is volt, hogy kimentem az ajtó elé, a virággrupp mellé, az árvácskát néztem, hogy melyik milyen színû, s aszerint vegyítettem a festéket. Egyszer csak kijött az a szín, ami kellett nekem. Itt, Vargyason a hagyományos alapszínek: a világos égszínkék, a cseresznyeszín, a sötét jobbágykék és a világos székelykék.
Olajfestéket használok. Már az öreg Sütõ Béla bácsi átállt volt olajfestékre, utolján nem használt õ sem természetes alapú festékeket. De azért akkor, a tanfolyamon nekünk megtanította, hogy valamikor kõporból, palából, gálicból nyerték a festékeket. Be is mutatta, hogy az õ apja, nagyapja hogy készítette a festéket, s azt is, hogy õrölték és mivel, elhozta azt a régi õrlõt. Hogy most megvan-e a családnak, nem tudnám megmondani.
A tanfolyamon elsõ évben tanultuk a rajzolást, második évben pedig, hogy hogyan kell összerakni a mintákat, egy csokrot összeállítani, a színeket felvinni. Azt is ott tanultam, hogy melyik színnek mi a neve. Például a narancsszín árnyalatai: cinóbervörös, lángpiros.”
Felsorolta Emma néni azt is, hogy milyen mintákat szokott festeni. A virágok közül szegfût, 43 féle tulipánt, búzavirágot, bimbózó jácintot, kéknefelejcset, hálavirágot, nárciszt, tölcséres virágot, rózsabimbót, csüngõ szívrózsát, pipacsot, ebbõl csüngõt és rendeset, mezsdjevirágot (kökény), gyöngyvirágot. Fest ökörnyelves mintát, lándzsásat, koronát, fûzérmintát, cirádát, barackmagos mintát, gerezdet és sok mást.