Parttól partig

2010. február 16. kedd, 00:00

Váta Loránd számára Kézdivásárhely volt az egyik gyermekkori kikötõ, ahol a szárnyalás szabadságát, a másik, ismeretlen part lehetõségét megtapasztalta. Eddigi pályafutása során több mint félszáz emlékezetes alakítással írta be nevét a magyar színházmûvészet aranykönyvébe. Kitüntetései közt sorakozik többek közt a 2009-ben elnyert Jászai Mari díj, számos Kisvárdai Fesztivál díj, a Versünnep 2005-ös különdíja és 2006-os  II. díja, jó néhány legjobb férfialakításért járó ATELIER-jelölés. A Sepsiszentgyörgy Tamási Áron Színházban eltöltött 15 év után 2009-tõl a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, idén pedig a Kézdivásárhelyi Városi Színház A padlás c. musicalében Révész-Barrabás lesz.

Mindig szerette a bevállalós dolgokat. Bízni abban, hogy repülni, szárnyalni, ugrani kell – az esés kockázata árán is. Színházat teremteni, ahol ez lehetetlennek tûnik, 300 színész közül bekerülni a versmondó selejtezõbe, énekelni sanzonversenyeken, kolostorba költözni egy szerep kedvéért. Új s újabb kihívást vállalni, mely az olykor önmarcangoló, máskor egészségesen szorongó, a biztos sikert a lehetséges esély ígéretére váltó, folyton önmagát megújító mûvész számára a belsõ feltöltõdés kútfõjévé válnak.

Az elsõ kikötõ
Középiskolát zenetagozaton végzett. Színházi karrierjében is jelentõs szerepet foglal el a zene. Soha nem vonzotta a zenei pálya?
– Noha soha semmi nem vonzott annyira, mint a színház, ’89 elõtt eszem ágában sem volt mûvészi pályára menni. Pontosan tudtam, hogy Iaºi-ba fogok felvételizni hároméves matematika-fizika tanári szakra, mert erre volt reális esély. Ezzel lehetett elkerülni a hosszú katonaságot. Jól ment a hegedû, tehetséges voltam, sokat, és odaadással gyakoroltam. De tudatában voltam annak is, hogy nincs lehetõségem továbbjutni, hiszen a konzervatóriumba két-három helyre kellett felvételizni, akárcsak a színire. Aztán a ’89-es fordulat eufóriájában az összes példatárat lesöpörtem az íróasztalomról, és kimondhattam: most már az lehetek, ami akarok. Halaszthattam volna évet a zene végett – úgy érzem, az is jól ment volna. De a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy színész akarok lenni. Ez annyira mélyrõl jövõ óhaj volt, hogy semmilyen logikai érvvel nem lehetett megmásítani.
Mint minden szülõ, az én szüleim is próbálkoztak – hátha mégis mérnök, tanár, orvos leszek – de bíztak bennem, és támogattak a döntésemben. Ez a késõbbiekben sem változott, és én nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek ezért. Édesapám csángó származású. Tõle örököltem a nótás kedvemet, a lazaságomat. Édesanyámtól a komolyságot, a következetességet, a szigorú, szõrszálhasogató, olykor gyanakvó természetemet kaptam. Szüleim egyszerû, falusi emberek. Az, hogy én mûvészi pályára léptem, az én repülésem volt. Azt hiszem hozzá tartozik a habitusomhoz a szárnyalás, az ugrás, esetenként az esés is. Ezt mind ki kellett próbálnom.

 

 

 

Ugrás volt az is, amikor a nyáron a TÁSZ nagyra becsült és mindenki által kedvelt színészeként bejelentette, átszerzõdik  Kolozsvárra?
– Más dolog kívülrõl szemlélni, más dolog belülrõl megélni ugyanazt a dolgot. A ’90-es évek elején Sepsiszentgyörgyön színházat csinálni morális, spirituális befektetés volt. Amikor odakerültem, onnan a színészek java már Veszprémtõl Budapestig, Kolozsváron át szanaszét ment, generációk hiányát hagyva maguk mögött. Az ott maradottak nem tudtak elvinni a hátukon egy egészséges produkciót. Akkor odaszerzõdött egy csapat két rendezõvel, Bocsárdi Lászlóval és Barabás Olgával, meg néhányunkkal, akik ’94-95-ben végeztünk. Ma öröm és dicsõség, ha egy fiatal színészt felvesznek Szentgyörgyre. De akkoriban csak azt tudtuk, hogy leszünk, és nagyon jók leszünk, és négy év telt el, kitartó munkával, míg az elsõ elõadásunkkal kimerészkedtünk a nagyvilágba. Kerestük a kifejezési formáinkat, a nyelvünket, kritikusan, de egészségesen figyeltünk egymásra. Tíz év kemény munkának köszönhetõen jutottunk el oda, ahol ma a Tamási Áron Színház van – és ebben nekem is részem van. Nagy kihívás volt, nagy vakmerõség, és nagy vállalás. Egy ugrás.

Szakmai szempontból véve a filmszerepei is ugrásszerû kitérõk.
– Az elsõ és legkeményebb ugrás a Fény hull arcodra (r. Gulyás Gyula) fõszerepe volt, 2001-ben. Sok mindent nem tudtam még, és máig fájlalom, hogy nem állt mellettem senki, aki tanítson. De a következõ filmen, amelyet ugyanazon a nyáron forgattam, s melyben szintén fõszerepet játszottam (Elõre! r. Erdélyi Dániel), már tudtam, hogy „honnan harapják a filmes almát”. Aztán jött a Tréfa  (r. Gárdos Péter), amelyben, hogy Zoltán atya szerepét eljátszhassam, beköltöztem a somlyói szerzetesek közé pár napra. A film teljesen más, mint a színpad. Egy filmszerephez az ember nagyon mélyrõl hívja elõ magából azokat a tulajdonságokat, amelyeket a színpadon gesztusokkal, díszlettel, hangsúllyal könnyedén elõteremt. Nagyon mélyre kellett ásnom, hogy a bennem rejtõzködõ papot életre hívjam.

 

 

Esélyek és kockázatok
Több kritika is érte, hogy miért kellett elmennie Kolozsvárra, amikor itthon változatos és jó szerepeket kapott, azt játszott, amit akart.
– Kolozsvárra való átszerzõdésemrõl még nehezen beszélek. Egy dolog, amit a nézõ lát a társulatról, az elõadásokról, a színészekrõl, más dolog, amit ezzel párhuzamosan az ember – a színész – belülrõl érez. Lehet, hogy látszólag jól mennek a dolgok. De a valóságban ez nem biztos, hogy így van. Úgy éreztem, szükségem van egy nagy belsõ átrendezésre. Idegen környezetre volt szükségem, új tényezõkkel, hogy újra generálódjon bennem az, ami kiveszni készült. Nyaranta többször eszembe jutott, hogy próbálkoznom kellene valami mással. Idén nyáron ez a belsõ hang olyannyira sürgetõvé vált, hogy lépnem kellett. Éreztem, most vannak szárnyaim, most kell repülnöm, ugranom, mert ha nem, magamat fosztom meg az esélytõl.
Távozásomkor tudatában voltam, ez az ugrás talajvesztéssel jár. Két város, két lakás, köztük meg én az autóban. Nem fáj, csak furcsa. De én akartam. Tudtam, innen kiesek, oda be kell küzdenem magam. Ha nem leszek képes kiérdemelni Kolozsvár bizalmát, és felküzdenem magam az engem megilletõ helyre, emelt fõvel jövök majd haza. Nem a hátsó ajtón távoztam, és nem is azon fogok visszajönni.

Hiányzott ebben a helyzetben szerepet vállalni a kézdivásárhelyi Városi Színház A padlás c. produkciójában?
– A szerep nem hiányzott. Kézdivásárhely igen. Én féllábbal kézdivásárhelyinek érzem magam. Itt töltöttem a nyaraimat keresztszüleimnél. Úgy ismerem a várost, mint a tenyerem. Amikor megtudtam, hogy itt színház készül, hogy Csapóék, Csáki Csilla, Deme Róbert hazajönnek, gyönyörû dolognak tartottam. Hallottam ilyen-olyan véleményeket, köztük peszszimistákat is, de én azt mondtam, miért ne? Az esély lehetõsége a legszebb dolog, amit el tudok képzelni.
A padlás Révész-Barrabás szerepére nem jelentkeztem, de éreztem, hogy igénylik az ittlétemet. Az ember megérzi, ha szükség van rá, és vállal, a kockázat árán is. Kolozsvári helyzetembõl adódóan ez nem volt könnyû. Hosszas levelezés és egyeztetés után viszont a helyzet megoldódott, és most itt (is) vagyok.

 

 

Az ördög incselkedése
Ugyancsak kockázatos vállalás volt a 2008-as ugrás a politikába?
– Ezt nem nevezem ugrásnak. Ez belecsúszás volt a politika kelepcéjébe, ami egy felkéréssel kezdõdött az MPP részérõl, hogy jelöltessem magam Sepsiszentgyörgy városi tanácsosi listáján. Konzultáltam a színház igazgatóságával, és mindannyian egyetértettünk, hogy hasznos lenne a színházat képviselnem a városi tanácsban. Azt gondoltam, milyen szép lenne, ha saját ötleteimmel, elképzeléseimmel segíteni tudnám a város kulturális életének fejlõdését. Nem úgy történt, ahogy elképzeltem. Megsértettek. Úgy éreztem, kihasználtak a kampány során, és úgy döntöttem, kiszállok, még mielõtt jobban belekavarodnék. Akkor virágnyelven kiírtam magamból a dühöt, ez volt a Maradok. Nem bántam meg, de nem így képzeltem a rendet. Az én szakmám a lélekrõl szól. Lélekzúzáshoz nem éreztem tehetséget magamban.

„Az ördög incselkedik veletek”, mondja Kosztolányi hõse a Tréfa c. novellában. Emlékezetes szerepei alapján talán ugyanez elmondható Váta Lorándról is. A szerep szólítja meg a színészt, vagy a színész hívja a szerepet?
– Régebben mûfajilag szigorúbban körvonalazódtak a szerepkörök, az elõadástípusok. Jobban körül volt határolva, ki játszhat pozitív, ki negatív szerepet, ki tragédiát, ki komédiát. A 20. századi színházi újítások ezeket a határokat elmosták, de egy idõ után az ember külsõ és még inkább belsõ alkata vonz bizonyos szerepeket. Én nem mondanám, hogy kizárólag ördöggel incselkedõ habitusom van. Szerencsésnek tartom magam, mert sokféle szerepet eljátszhattam, köztük pozitív hõst, hõsszerelmest is. És ezeket a szerepeket, ha egyszer megtaláltam, elraktározom magamban, hozzáadódnak a nem-színpadi énemhez is, általuk gazdagabb leszek. Játszottam viszont a Jágó szerepét (TÁSZ, Othello, r. Bocsárdi László), a Viszszatérés c. filmben szekus tisztet (r. Elek Judit) vagy az egészen friss Sztravogint (KNSZ, Ördögök, r. Tompa Gábor). Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy negatív hõs lenni hálás szerep, a közönség jobban szereti.

A padlásba vállalt Barrabás-Révész szerep pár egyértelmû bibliai utalás a halandó, bûnös lélek-Megváltó párhuzamra. Ez nem egyfajta incselkedés?
– A padlásban szó szerint és átvitt értelemben is kezdõ Révész vagyok. A két párhuzamos szerep óriási filozófiai töltet hordozója. Jómagam most ismerkedem a mélységeivel. Éppen ezért, javasolom, folytassuk ezt a beszélgetést egy késõbbi idõpontban, a Kuliszszatitkok rovatban.